Sztárvilág

Milla Jovovich - Két kontinens között - boldogan

Világsztárok harmóniában

Szépek és gazdagok. Gazdagok és sikeresek. Lehet, hogy mégsem minden az övék? Amit nem kapnak meg, mennyire hiányzik? Bevallják? Letagadják? Mégis mitől vannak egyensúlyban?


Nyakigláb kislány volt, mikor először találkoztunk. Az ügynöke kérte, ajánlotta, szinte könyörögte, hogy itt van ez az édes kelet-európai bogárka, akinek a sztorija biztos megér egy budapesti misét. Belementem hát, és nem sokra rá egy west-hollywoodi modellügynökség zegzugos első emeletén üldögélve vártam, hogy előkerüljön a tizenkét éves szerb-ukrán fotogén világszám, aki be is viharzott és ügyet se vetett rám, kizárólag az íróasztalok között rodeózó tapsifüles kutyáját hajkurászta - sikongatva és oroszul. Anyukája (Galina Loginova, a dicsőséges Szovjetunió egykori dívája) szempillaverdesve sóhajtozott, de Millát se ő, se kétségbeesett ügynöke nem tudta a vallatószékbe szögezni. Végül én csaltam a kanapéra a kutyust, aki zihálva összegömbölyödött mellettem, s ettől a sztárpalánta is lenyugodott.

 

Ahogy felidézem első randevúnkat, Milla Jovovich ámuldozik és hitetlenkedik. De nem tagadja.

 

- Ennek pontosan tizennyolc éve. A kutyusod már biztos a felhők tetején ugrabugrál...

 

- Bizony! Hál' istennek, nagyon sokáig élt az a drága. Majdnem húsz évig. De tényleg... ilyen elképesztő voltam kamaszkoromban?

 

- Melyik kamasz nem zabolátlan? Inkább azt mondd, megy-e még az orosz? Vagy teljesen kijöttél a gyakorlatból?

 

- Te tudod a legjobban, hogy mivel ebben a szakmában nőttem fel, volt időm eljátszadozni a lehetőséggel, hogy milyen híres vagyok és milyen isteni dolog minden este másutt bulizni. Jelentem: teljesen kinőttem belőle. Nincs jobb, mint mikor otthon lerúgom a cipőmet, átjönnek a barátaim és jól kidumcsizzuk magunkat. Hol Los Angelesben, hol New Yorkban - mindkét városban van lakásom -, hol az anyunál, Palm Springsben. Néha persze előbújik belőlem az a régi kislány, aki majd belehal, annyira kívánja az orosz ízeket. Ilyenkor fölhívom az anyut és elszaladunk az orosz boltba West-Hollywoodba, és mindent összevásárolunk, amit csak megkívánunk. Az összes sós, olajos, zsíros felvágottat, sajtot, füstölt disznóhúst és halat. Aztán hazamegyünk, főzünk egy jó erős teát, kirakjuk a zsákmányt egy nagy tálra, és halálra tömjük magunkat a lehető legegészségtelenebb csemegékkel. És ábrándozunk. Amiben az a legnagyobb vicc, hogy kislánykoromban nem volt az az isten, hogy egy falat orosz kaja lement volna a torkomon. Most meg, anyu, te tényleg ilyeneket ettél, mikor olyan idős voltál, mint én? Hadd kóstoljam meg! Ez olyan felnőttül hangzik, nem? Európával is így vagyok. Mikor először mentem Cannes-ba a filmfesztiválra, és először kínáltak nekem csigacsemegéket, olyan csiklandozóan sznobos volt, hogy ez más, ez európai, az amerikai barátnőim meg csak húzták az orrukat... De ha az anyu szereti, nem lehet olyan rossz! Szóval egyre több szállal kötődöm a gyökereimhez. És egyre jobban érzem magam egyedül is. Talán mert kiskoromban nagyon megszoktam, hogy egyke vagyok, egyedül játszom. Most csak az a különbség, hogy a szüleim nincsenek a másik szobában...

 

 

 

- Érdekes, amit mondasz. Általában azok kötődnek ennyire az óhazához, akik ott is születtek, még ha olyan picik voltak is, amikor Amerikába költöztek, hogy nem emlékeznek belőle semmire...

 

- Nézd, én nyugodtan mondhatom, hogy a semmiből jöttem. Egy kis bevándorló vakarcs, akinek a szülei vécépucolással kezdték az amerikai karrierjüket (Milla édesapja azóta ismét orvos - a szerk.). Úgyhogy áldott nagy mázlim van, és ezt mindennap jó hangosan el is mondom magamnak. Sokan szeretnek. Sokan rajonganak is értem. Több mint tíz éve vagyok színésznő, és ez már jelent valamit. Hollywoodban befogadtak, de legalábbis számon tartanak. Nincs még egy lány Ukrajnából, aki ennyire vitte volna. Kislánykoromban, ha megnyúztak volna se mertem volna ekkora nagy jövőt álmodni magamnak.

 

- Pedig Hollywood az egyik legnehezebb pálya még felnőtt és amerikai nőknek is. Nem szenvedted meg egy csöppet sem?

 

- Dehogynem, nagyon sokszor éreztem, hogy hatalmas káosz van körülöttem. Az életem egyik fele sima, mint a tükör, a másik zavaros, mint az óceán. Már hozzászoktam, hogy ezek rendszerint egyszerre adódnak és nem rágódom rajta, mert még sokkal rosszabb, ha elkezdem boncolgatni, hogy mit hol rontottam el szakmailag vagy magánéletileg. Az volt a legrosszabb periódusom, mikor a Visszatérés a kék öbölbe c. filmet csináltam. Azt ugyanis nem kellett volna, pláne nem tizenhárom-tizennégy évesen. De az anyu forszírozta. Az összes barátnőm meg csámcsogott rajtam. Aztán megszoktam, hogy úgyse tudok mindenkinek jó lenni, egyrészt, mert ha akarom, ha nem, én már csak külföldi vagyok, másrészt meg így is, úgy is mindig kritizálni fognak. Azt kell csinálni, amiben hiszek és kész. Az akciófilmekben jól érzem magam, az az én világom. Ha nem volnék ilyen vékony meg magas, biztos másképp gondolnám…

 

- Vékony és magas. És már nem modell. De a divat még érdekel, ugye?

 

- Mi az hogy! Nem hallottál a Jovovich-Hawke márkáról? Az a miénk, a barátnőmmel, Carmen Hawke-kal. Ez olyan jópofa dolog, mert annyi minden másra is rájöttem miatta. Mikor elkezdtük ezt a bizniszt, nem kalkuláltam be, hogy én soha életemben nem dolgoztam napi rutinban, soha nem jártam dolgozni, tehát nem is ismerem, milyen, mikor az embert felkelti a vekker, megissza a kávét, zuhanyozik, beleugrik a ruhájába, sminkel és elindul a munkahelyre. Mi úgy indultunk és úgy telt az első két évünk, hogy átjött a barátnőm, én meg egész nap a pizsamámban üldögéltem, kávéztunk, ettünk, közben rajzoltunk, terveztünk. Aztán rájöttünk, hogy amíg nem adjuk meg a módját a munkának, mi se vesszük igazán komolyan. Úgyhogy smink, rendes ruha meg minden - még ha a nappalimban dolgoztunk, akkor is! Most már persze van egy stúdiónk, ahova bejárunk, és az üzlet egész komollyá vált.

 

- Itt tervezitek Amerikában, de hol varratjátok?

 

- Ne is mondd, az is egy kész sztori! Tavaly a barátommal meghívtak minket Ukrajnába egy jótékonysági rendezvényre, Juscsenko ukrán elnök feleségének vendége voltam. Ezen a rendezvényen megismerkedtem néhány helyi üzletemberrel, akik lelkesen ajánlgatták, hogy dolgozzunk együtt, nekik van textilgyáruk. Akkor persze csak bólogattam... Aztán hazajöttem New Yorkba, hogy összedobjuk az új kollekciót, és akkor derült ki, hogy két hetünk van rá... Puff neki! Mondom, Carmen, nincs mese, ezt mi már csak az ukránokkal tudjuk megcsinálni. És már ültünk is a gépre. Hiszed vagy nem, kilenc nap alatt összedobták nekünk a kollekciót. Az összes amerikai luxusbutikban megtalálod a ruháinkat - és mind ukrán gyártmány! Olyan jól sikerült a próbajáték, hogy az utóbbi félévben négyszer jöttem-mentem Kijev és Los Angeles között!

 

Részlet az Ultraviolet című filmből

 

- És mit szól ehhez a tömérdek utazgatáshoz az az illető, akitől az ujjadon lévő csillogó-villogót kaptad?

 

- Mit szólna? Örül neki. Mert olyan srác, akire föl lehet nézni, nem olyan, aki a menyasszonyában is anyucit keresi. Engem a tutyi-mutyi fiúk sose érdekeltek. Két igazi nagy kapcsolatom volt eddig, mind a kettő olyan filmrendezővel (Milla férje Luc Besson volt, most Paul Anderson a vőlegénye - a szerk.), akinek már benőtt a feje lágya, és mind a kettőnél biztonságra játszottam. Hozzáteszem: elsősorban a saját bizonytalanságom miatt. A legtöbb lány azért fél lefeküdni egy fiúval, mert mi van, ha másnap nem hívja föl a srác. Ha a rendező a barátod, akkor nincs mese. Három-négy hónapig nem szabadul tőled. És elő nem fordulhat, hogy nem hív vissza, nem igaz? Hát így kell bebetonozni egy kapcsolatot. Csöndesen hozzáteszem persze, hogy az én párom már három éve be van betonozva... és még mindig rendben vagyunk!

 

Nagy-nagy nevetéssel zárja. Mint kislánykorában.

 

Hollywood, 2006. április

Návai Anikó
XII. évfolyam 5. szám

Címkék: Milla Jovovich, sztárvilág

Aktuális lapszámunk:
2020. február

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.