Új a terápiában

A nagy diabétesz-átverés


     

    Vidám élet a 2-es típusú cukorbetegek élete: beveszik a gyógyszerüket, beadják maguknak az inzulint, aztán lehet habzsolni, cukrászdába járni. A vagány cukorbeteg már csak ilyen, dacol az aggodalmaskodó tanácsokkal szemben, büszke arra, hogy ő aztán fittyet hány a betegségére, és azt mondogatja, hogy „egyszer úgyis meg kell valamiben halni”.

     

    Igaz, ők 5-10 évvel korábban halnak meg, esetleg addigra levágják a lábukat, megvakulnak, átesnek egy-két bypassműtéten, de végül is valamit valamiért, nem? A fene sem érti, hogy aztán ezek a hetyke, semmitől nem félő emberek a halál közeledtével miért kezdenek el mégis siránkozni, hogy még úgy szeretnének élni? Lehet, hogy valójában egyszerűen csak nem fogták fel a rájuk leselkedő veszélyt?

     

    Hiszen a szénhidrátok és inzulin okozta, hullámvasútszerűen föl-le liftező vércukorszint olyan, mint az autó alvázát emésztő alattomos rozsda: sokáig semmi nem látszik, aztán egyszer csak szétesik a kocsi. Én arra tippelek, hogy a még egészségesnek látszó emberek hencegése félreinformáltságból fakad, meg abból a hitből, hogy ugyan már, majd pont vele történik meg mindaz, ami a statisztikák szerint elkerülhetetlen végzetként lopakodik felé.

     

    A cukorbetegség-járvány kialakulása

    Ma a világ tele van ilyen emberekkel. Az amerikai Johns Hopkins kórházban 1892-ben 35 ezer beteg közt még csak 10 cukorbeteget találtak, azok egy része is feltehetően 1-es típusú volt, ami autoimmun-betegség. Aztán szép lassan a nagy jóléttől kezdett nőni a kettes típusú cukorbetegek aránya is.

     

     

    A cikk folytatását a Természetgyógyász Magazin februári lapszámában olvashatják!

    Szendi Gábor
    XXIV. évfolyam 2. szám

      Aktuális lapszámunk:
      2019. november

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.