Új a terápiában

Az éngép

Álom volt, vagy valóság? Ki emlékszik már arra?


A csecsemők semmit sem tudnak tartósan megjegyezni. Ehhez előbb ki kell alakulnia a megfelelő „kábelezésnek"

 

Bizonyára önnel is előfordult már, hogy valakivel ugyanarra az eseményre emlékezett  vissza, és mégis eltérő emlékképek jöttek elő. Ez a jelenség az agykutatás leglenyűgözőbb területeihez kapcsolódik, nevezetesen az emlékezethez. Az emlékezetben keletkeznek a világról alkotott képeink – és sajátos, egyéni valóságunk.

 

A csecsemőben még nincs meg az emlékezet. Azaz ha pontosabban akarunk fogalmazni: a hosszú távú emlékezet. A születés után még jó idő eltelik, mire memóriánk elkezd működni. Kerek három év szükséges ahhoz, hogy körülbelül úgy működjön, ahogy azt felnőttként ismerjük, megszoktuk. Nagyjából ezzel párhuzamosan kezd ébredezni tudatunk is. Agyunk „bimbói” erre az időpontra érnek meg annyira, hogy önmagunkat ugyanúgy érzékeljük, mint amikor testmagasságunk egy méterrel nagyobb. Felfogjuk azt az átléphetetlen határt, amely bennünket a többiektől, a külsőt a belsőtől, a belvilágot a külvilágtól elválaszt – és ettől magányosnak érezzük magunkat.

 

Persze minden pillanatból megragad valami az emlékezetünkben, különben minden tapasztalatunk mulandó és átmeneti jellegű lenne, és minden másodperc egy új létezést jelentene. Még a legprimitívebb életfolyamatokat sem tudná megtanulni az újszülött. Már a magzati életben elkezdődik a folyamat. Ekkor ugyan agyunk komplex struktúrái, sőt még az érzékek sem alakultak ki véglegesen, de az emlékezés egyszerű formái már ekkor is működnek. A parányi végtagok egyszerű mozdulatait elraktározza a formálódó agy, és később képes azokat felidézni, felismerni. Ha az anya hasát kívülről ütés éri, az a bent érlelődő magzatban is nyomokat hagy. Fejlődő idegrendszere megjegyzi, hogy mi történik ilyenkor és mindez milyen érzés.

 

A magzat azt is észleli, hogy mi történik a „külvilágban”. A hangos zene például első alkalommal óriási mozgolódást és rúgkapálást vált ki az anya hasában, de ha mindennap ismétlődik, a magzat egy idő után már nem reagál rá, hozzászokik élete legelső tapasztalataihoz, ingereihez. A memória ősi formája a megszokás. Már gyermekkorban segít a tapasztalatok hídját kiépíteni az egyes napok között. Ennél sokkal többre azonban a lassan, fokozatosan fejlődő emlékezet nem képes. Csecsemőkön végzett klinikai tesztek tanúsága szerint körülbelül 24 órán át van hatása a hozzászokásnak. Ha a műanyag sípolós állatka ezen az időszakon belül nem sípol ismét, a tapasztalat lassan elhalványul, és eltűnik a kicsi emlékezetéből. Nyilvánvalóan csak az elemi erejű tapasztalatoknak van hosszabb távú hatása. Ilyen például az édesanya illata vagy az anya szívdobogása, amit a méhen belüli élet során  hallott.

 

Az emlékezés eme legprimitívebb és teljesen tudattalan formája felnőttkorban sem megy veszendőbe. A kutatók a folyamatot bevésődésnek nevezik, amit a reklámszakemberek és a politikai kampányfőnökök is kihasználnak saját céljaikra. Ez teszi lehetővé, hogy a szlogenek az állandó ismételgetés hatására mélyen beíródjanak a memóriánkba anélkül, hogy ez ellen védekezni tudnánk. És az egészet észre sem vesszük. De a testünk jelzi, hogy az üzenet célba ért, bármennyire is leplezetten, rejtetten juttatta el hozzánk a feladója. A hazugságvizsgáló detektorral végzett tesztek nyilvánvalóvá tették, hogy agyunk még az extrém rövid ideig mutatott és teljesen semleges képi környezetbe elrejtett képeket is regisztrálja. Ha az így mutatott képeket ismét levetítik az alanyoknak, bőrük elektromos ellenállása csökken. Ez csalhatatlan jele annak, hogy az üzenet valamilyen érzelmet, reakciót vált ki belőlünk, hogy „vettük az üzenetet”, noha mindez nem jutott el tudatunk szintjére – igaz, a tudat amúgy is sok mindenről „lemarad”.

 

Agyunk megállás nélkül szövögeti a saját magunkról és a külvilágról alkotott képet

 

Az emlékezet legfontosabb tulajdonságainak egyike ugyanakkor a bizonytalanság érzetét is keltheti bennünk. Emlékeinknek legnagyobb része ugyanis tudattalan, és úgy jut a fejünkbe, hogy egyáltalán nem tudjuk a folyamatot befolyásolni.  Ennek ellenére ezek az emlékek ugyanolyan mértékben hatnak ránk, befolyásolnak minket, mint az a néhány emlék, amely tudatosul bennünk.

 

Agyunkba szünet nélkül információk óriási mennyisége árad. Ahogyan azonban egy fényképezőgép sem képes eldönteni, melyik felvétel sikerült és melyeket lehet nyugodtan törölni, szemünk és más érzékszerveink sem képesek ilyen szűrést végezni. Akár hasznosak a regisztrált jelenségek, akár nem, minden bejut az idegrendszer központjába. Bármennyire is impozáns agyunk 100-200 milliárdnyi, egymással hálózatot alkotó idegsejtjeinek száma, kapacitása nem végtelen. Tehát az agynak szortíroznia kell, és a lényegtelent el kell vetnie.

 

De vajon mi a lényeges? Csak az „érdemli meg”, hogy tartós nyomot hagyjon az agysejtekben, ami érzelmileg megérint bennünket, felkavarja a lelkünket, szaporábbá teszi pulzusunkat. Ha semmilyen érzelmet nem kelt bennünk egy külvilági inger, akkor érdektelennek minősül és törlődik.

 

A bejövő ingerek, hatások minőség-ellenőrzése agyunk mélyebb rétegeiben történik, pontosabban a közepe táján, a limbikus rendszernek nevezett részben, amely érzelmi életünk központja. Ott válik el az értékes a talmitól, és a fontos innen jut tovább a memóriába.

 

A két szimmetrikusan elrendezett központ, amely az érzékeléseket és az élményeket emocionális „árcédulával” látja el, az amigdala. Ez a szemünk mögött néhány centiméterre elhelyezkedő két kis gombóc dönt tehát arról, hogy mit érdemes megőrizni hosszabb távon is. Ennek a kontrollmechanizmusnak az ego karbantartásán túl legfontosabb feladata, hogy túlélésünket biztosítsa. Hosszú távúak a félelemhez kapcsolódó emlékek is. A félelem különösen intenzív érzelem, ami az amigdalából indul ki, azért, hogy soha ne felejtsük el például, milyen végzetes következményei lehetnek, ha egy mérges marású csúszómászót nem veszünk észre, amely az utunkba kerül, vagy hogy minden, ami izzik, valószínűleg túlságosan forró ahhoz, hogy megérintsük.

 

Ami szórakoztat, szintén könnyebben bejut a hosszú távú memóriába, ellentétben például a csontszáraz tananyaggal, amit az iskolában kell elsajátítanunk. Sokat segítene a tanulók helyzetén, ha ez a tény több figyelmet kapna az oktatásban.

 

Már igen korán kialakultak elképzelések a memória működéséről. Az ókorban a szerződéseket és leltárakat viasztáblákba karcolták be, ezért akkoriban úgy vélték, hogy az agyban is valami hasonló történik. Később kartonregiszterként képzelték el az egészet: minden gondolatnak és emlékképnek volt egy pontosan felcímkézett kis fiókja, amelyben azok helyet kaptak.

 

A modern kori orvosok azonban egészen másképp látják mindezt. Aki súlyos fejsérülést szenved, soha nem csak bizonyos emlékeket veszít el. Ilyenkor sokkal inkább az emlékezet egésze sérül. Ez azt a tézist támasztja alá, hogy az emlékek az agykéreg teljes területén szétszórtan tárolódnak, és nem egy pontosan meghatározott területen. Mára az agykutatóknak sikerült tiszta képet kapni a témáról, amely alátámasztja a korábbi megfigyeléseket, ugyanakkor egészen új utakat is kijelöl.

 

Amit az amigdala nem talál fontosnak, azt nem is jelezzük meg tartósan

 

Jó száz évvel ezelőtt Théodule Ribot francia pszichológus megfigyelte néhány páciensénél, hogy minél messzebbre nyúlt vissza egy emlék, annál mélyebben íródott be az emlékezetbe. Ezt a jelenséget mindenki tapasztalja, például amikor reggel a mobiltelefonját vagy a kulcsát keresi. Ennek ellenére egyikünk sem felejti el  születésnapját vagy szülei nevét, legalábbis, ha egészséges. Az állandó ismétlés az emlékezet kulcsa.

 

Főképp emlékezetünk tudattalan részei vannak különös mértékben ráutalva az ismétlésre. Csak akkor épült be igazán egy mozdulat, ha tánc közben nem kell gondolkodni a lépéseken, vagy autóvezetés közben úgy megy a sebességváltás, hogy nem is kell rá gondolnunk. Rövid távú memóriánk a számítógép műveleti memóriájának felel meg. Ha nem mentünk, az információ elvész. Agyunk rövid távú memóriájának tartalmai is feledésbe merülnek, ha nem nem jutnak tovább a hosszú távú memóriába. És ennek néhány másodperc alatt meg kell történnie.

 

A kétféle emlékezet alapvetően különbözik egymástól. A rövid távú memória esetén az információkat szimultán módon aktivált agysejtek képviselik. Csak addig nem felejtjük el azokat, amíg a nekik megfelelő agyi minták egy időben aktívak.

 

Ha egy telefonszámot szeretnénk rögzíteni, és épp nincs papír és toll kéznél, megjegyezhetjük a számot állandó ismételgetéssel. A folytonos ismételgetés újra és újra létrehozza a megfelelő neuronmintát,  félretolva minden egyéb információt, amely pillanatnyilag nem fontos. Ez azonban csak viszonylag rövid ideig lehetséges. Ugyanis a szűrést végző amigdala egyszer csak úgy dönt, hogy az érzékszervek által folyamatosan továbbított információáradatból valami fontosabb, mint az a bizonyos telefonszám. Talán éppen egy csinos lány/fiú, aki szembejön a járdán. És miközben hirtelen megnő vérünk hormonszintje, a telefonszám hipp-hopp törlődött.

 

Ezzel szemben a hosszú távú memória nem igényli a koncentrációnkat. Ugyanis a benne tárolt tartalmakat nem könnyen megzavarható, azonos időben, egymástól viszonylag független neuronok mintája tárolja, hanem tartósan egymással összekapcsolt neuronok hálózata. Valóságos hardver az agyban.

 

A limbikus rendszer másik része is központi szerepet játszik a hosszú távú memória működésében: ez a hippokampusz, amely az amigdala szomszédságában helyezkedik el. Feladata, hogy a külvilágból érkező ingereket egy, a nagyagykéreg számára értelmezhető kódra fordítsa le. Ha az agysejtek bizonyos mintája állandóan aktiválódik, ezek az ismétlődő ingerek végül ún. szinapszisok képződését idézik elő. Utóbbiak apró, bimbószerű kapcsolatok, amelyek hosszú nyúlványok végén helyezkednek el, és biztosítják az egyes idegsejtek közötti kapcsolatot elektromos módon, illetve kémiai ingerületvivő anyagok által. Az idegsejtek a szinapszisok révén képesek hálózatot alkotni.

 

A hosszú távú memóriában szinte az egész agy részt vesz, ennek ellenére léteznek egyes specializált területek. „Világtudásunk”, azaz az olyan adatok, mint például Könyves Kálmán koronázása vagy az aritmetika alapjai, főképp agyunk bal féltekéjében tárolódnak. Életünk személyes tapasztalatai a jobb féltekét foglalják el. A tudat alatt elraktározott tartalmak ugyanakkor a kisagyban, valamint a kisagyhoz közeli tarkótáji nagyagykéregben rögzülnek.

 

Minél erősebb egy benyomás, minél gyakrabban ismétlődik, annál szilárdabb lesz a tárolás módja is, annál vastagabbak lesznek a „kábelek”, amelyek biztosítják ehhez az idegsejtek közötti kapcsolódásokat. A régi, gyakran felidézett emlékek tehát nem annyira illékonyak, mint friss tudásunk – ez a Ribot-féle szabály. Ezért kell az iskolában bifláznunk, és megállás nélkül gyakorolni, ha például hangszeren játszunk.

 

A memória tovább szilárdul, ha tudatosan nem is használjuk – alvás közben. Sigmund Freud, a pszichoanalízis atyja már a 20. század kezdetén sejtette, hogy ez így lehet. De bizonyítani csak a legutóbbi időkben sikerült – patkányokon végzett kísérletekben. Azoknál a patkányoknál, amelyek elalvás előtt sokat szaladgáltak a ketreceikben, sokkal intenzívebb volt az alvás közbeni agyi aktivitás, mint a lustább fajtársaiknál.

 

Agyunk soha nem pihen. Alvás közben elmélyíti emlékeinket

 

A kutatók feltételezik, hogy az ébren szerzett tapasztalatokat alvás közben újra átéli az agy. Ennek hatására bizonyos idegsejtek közötti kapcsolatok megerősödnek, és a tanultak megszilárdulnak. Azt mondhatnánk, hogy alvás közben tanulunk, ám egyelőre nem tudjuk, hogy mindez a mély alvásban vagy a felszínesebb, álmokkal tarkított alvási fázisban történik-e. Álmainkban intenzíven szenvedhetünk vagy akár örülhetünk is valaminek, majdnem ugyanúgy, mint a valódi életben.

 

Azonban ami az emlékezetnek segít szilárdan rögzíteni, bevésni a tanultakat, hogy azok később is rendelkezésre álljanak, ugyanakkor kijelöl egy sajátos vakfoltot is: nem képes a valódi és az elképzelt események között különbséget tenni. Ha egy fixa ideánál leragadunk, az annyira megerősödhet agyunkban, hogy bizonyos idő eltelte után vitathatatlan realitássá válik számunkra. Ez érinthet teljesen jelentéktelen és ártalmatlan dolgokat is, például az, hogy a karácsonyfa mikét volt díszítve húsz évvel korábban, de családokat tehet tönkre és sok szenvedést okozhat, amikor az emlékek nem elegendőek, hogy tisztázzanak egy gyermeket érintő szexuális zaklatási ügyet.

 

Az agykutatók szerint egy lépéssel tovább kell mennünk, ugyanis a fejünkben lévő saját kozmoszunkat állandóan újra teremtjük. A már régi, jól bevésődött emlékek is megváltoznak, amikor felidézzük azokat. Kissé megszépülnek vagy drámaibbá válnak – minden esetben kiszíneződnek és a pillanatnyi hangulatunkban megfelelően megváltoznak. Majd innen, az átélés szintjéről visszakerülnek az agykéregbe, és új emocionális töltést kapnak. Az idegrendszeri hálózatok átalakulnak, néhány ág elpusztul, helyettük újak alakulnak ki – és semmi sem ugyanaz, mint korábban. A rendőrök rendszeresen tapasztalják, hogy egy balesetről annyiféle verziót hallanak, ahány tanút kihallgatnak. A nagyi egy pillanatig sem kételkedik benne, hogy amikor fiatal volt, minden karácsonykor havazott. Kivétel nélkül.

 

A hibás emlékek agyunk minden apró szegletében ott lapulnak, az esetek többségében azonban nem okoznak zavart. Hogy kedvenc játék macink barna vagy fekete volt-e, mellékes, hacsak nem testvérek közötti heves vita témája. Azonban a kutatások szerint nagyon összetett eseménysorok is képesek megragadni memóriánkban, amelyek valójában soha nem történtek meg. Igaz, ezekben az esetekben is ritka, hogy az általuk okozott esetleges pszichés károsodást pszichoterápiával kezeljék. Normális esetben saját és családunk, kollégáink és barátaink által begyűjtött és részben „gyártott” emlékek száma óriási, bár ezek ellenére jól elboldogulunk. Marcel Proust így fogalmazott: Emlékezetünk kirakatra hasonlít, amelyben ugyanarról az emberről hol az egyik, hol egy másik fényképet állítják ki. Azonban mindig csak a legújabb képet láthatjuk egy bizonyos ideig.

 

Átélés, értékelés, megőrzés – emlékezet
Az emlékezésből alakul kiénünk– és ebben agyunk egésze részt vesz Az érzékszervek felől érkező ingerületek (az ábrán a jobb agyfélteke látható) először a limbikus rendszerbe érkeznek. Az amigdalában (1) zajlik az észlelések emocionális kiértékelése. Itt dől el, hogy mely észlelések tárolódnak tartósan az agykéreg különböző részeiben. A hippokampuszon (2) keresztül ezek az információk aztán a hosszú távú memóriába jutnak. (3) A nagyagykéreg hátsó részében tárolódnak a tudattalanul észleltek és annak emléke, hogy az egyes dolgoknak milyen az illata vagy a tapintata (szenzoros emlékezet). (4) Lexikális tudásunk (H2O = víz, történelmi adatok stb.) helye. (5) és (6) A homloklebeny és a halántéklebeny készíti elő a memóriában elraktározott tartalmak lehívását. (7) A kisagyban és a bazális ganglionokban foglal helyet a procedurális emlékezet (pl. autóvezetés, kerékpározás, tánc, síelés, úszás stb.). (8) Az epizodikus emlékezetben tárolódik saját személyes történetünk minden mozzanata, pl. a tavalyi nyaralás emlékei, az első csók stb.

V.T.
XVI. évfolyam 11. szám

Címkék: agy, emlékezet, éngép, memória

Aktuális lapszámunk:
2018. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.