Új a terápiában

Életenergia a hangjegyekben

A transzcendens előadó kezében komoly gyógyító erő van

Ki ne érezte volna életében, hogy valamely lehangolt vagy kimerült állapotában egy neki igazán tetsző zene „feldobta volna”? Teljesen mindegy, hogy operáról, operettről, szimfonikus műről, könnyűzenéről, dzsesszről van-e szó, az eredmény a kellemes közérzet, az emelkedett hangulat, vagyis az egyéni energiaszint növekedése volt. Sokat mondó például az a statisztikai adat, miszerint az USA-ban az emberek 50 százaléka 70 éves kora körül már nem él, míg a karmesterek 80 százaléka még aktívan dolgozik, nemhogy meghalt volna! Ennek a nyilvánvaló ténynek az alapján világszerte egyre több kutató kezdett foglalkozni a zene gyógyító, betegségmegelőző hatásának vizsgálatával és egyénre szabott terápiás lehetőségeivel. 


 

Az Egyesült Államokban John Diamond az Institute for the Enhancement of Life Energy and Creativity, vagyis az Életenergia és Kreativitás Növelésének Intézete keretén belül sokoldalú kutatásokat végzett a zene jobb agyféltekét aktiváló és energiaszintet növelő hatásáról. Emellett azonban sok egyéb igen érdekes összefüggésre is fényt derített.

 

Diamond, aki maga is aktív zenész és oktató volt, a koncerteken megfigyelte, hogy a zenészek jó részénél a muzsikálás nem a felhőtlen dionüszoszi öröm forrása, ahogy az ember általánosan hinné, hanem a merev mozdulatok, a megfeszült arcizmok, a megfeszített munka megnyilvánulása. Izzadtság, túlfeszített figyelem okozza azt, hogy a zeneszerző lelke, szívének ritmusa, a komponálás öröme és örömet adni kívánó szándéka nem sugárzik át a hallgatóságra. A hallgatóság – de a zenekritikusok is – ugyanis elsősorban a hangzáshű interpretálásra, a technikai kivitelezésre koncentrálnak, és nem történik meg a szív-léleknek és az univerzális energiának az az összehangolódása, amelyben a komponista, a zenész és a hallgatóság stresszmentesen összetalálkozhatna.

 

Diamond több évtizeden keresztül végzett kísérleteket zenészekkel és hallgatókkal, hogy objektíven le tudja mérni a zene valódi hatását, a belső kielégüléshez, a megbékéléshez való viszonyt. Leginkább kétfajta kineziológiai tesztet használt. Az egyik a deltaizomteszt, a másik a thymus- (csecsemőmirigy) teszt volt. Az első esetében két személy úgy áll egymással szemben, hogy a vizsgálandó személy bal karját vízszintesen kinyújtja, és a tesztelő a csuklóízületre erőteljesen, de nem erőpróbaszerűen rányom. Amennyiben az illető erősen megtartja a karját, a teszt pozitív, vagyis ebben az esetben a hallott zene életerőt adó energiákat közvetített. Amennyiben a kart a zene hallgatásakor vagy negatív gondolatok esetén – izomerőtől függetlenül – könnyen le lehet nyomni, akkor a zenészek nem voltak olyan állapotban, hogy az eredendő, zenében rejlő energiát át tudták volna adni a hallgatónak.

 

„A test nem hazudik” jelenség másik megnyilvánulása az ún. „thymusteszt”. Ennek során először megcsináljuk az előbb említett deltaizomtesztet, majd a vizsgálandó személy a szabad kezét a második borda és a szegycsont ízesüléséhez teszi. Ha a deltaizomteszt ilyenkor is erős marad, akkor a csecsemőmirigy aktivitása – vagyis az immunrendszer és az életenergia – a zene vagy egyéb impulzus által nem károsodott. Amennyiben a teszt negatívvá válik, akkor az illető zenéből nem származott örömöt töltő életimpulzus. (Mellékesen a thymustesztből megállapították, hogy az embereknél ez 95 százalékban negatív, következésképp csak mintegy 5 százalékunk rendelkezik magas szintű életenergiával! A thymusaktivitás viszont azonnal emelkedik, ha a megfelelő zenét hallgatjuk!) 

 

A nagy zeneszerzőket joggal nevezhetjük zseniális pszichoterapeutáknak is

 

A megfelelő zene kiválasztásánál mértékadó lehet egy másfajta vizsgálat is, az ún. levegővisszatartás-időtartam teszt. Ez azt az időtartamot jelenti, amíg visszatartott levegő mellett a deltaizomteszt erős marad, miközben a vizsgált személy valamilyen zenét hallgat. (Az időtartam abszolút független attól, hogy a tesztszemély zene nélkül mennyi ideig tudja visszatartani a lélegzetét!)

 

Ugyanazon zenedarabnak különböző előadókkal történő hallgatása esetén kiderült, hogy egyeseknél már nagyon hamar, akár 5 másodperc után gyenge lesz a deltaizomteszt, míg más művészek előadásában a kineziológiai teszt akár negyven másodpercig is erős marad. Az tehát, hogy a hallott zene miként erősíti a csit és következésképp mennyiben járul hozzá stressz-szintünk csökkentéséhez, mindenekelőtt az előadóművészek aktuális lelkiállapotától, belső konfliktusainak mennyiségétől függ! 

 

Ennek illusztrálására Diamond a következő kettős vakkísérletet végezte el. Harminc kísérleti egyénnel meghallgattatták az egyik Beethoven-zongoraszonáta első tételét – részint hanglemezekről, részint koncertfelvételekről. Összesen 46 zongorista 128 felvételét tesztelték a kísérleti alanyoknál. A fent leírt légzéstesztek alapján a zongoristákat két, jól elkülöníthető csoportba lehetett beosztani. Az „5 másodperces”, stressz alatt játszókra és a „25 másodperces”, felszabadultan játszókra. A 46 előadóból csak 16 bizonyult energetikailag erősnek, míg a többi erős stressz hatása alatt adott elő. Az, hogy ez milyen mértékű lehet, arra példaként szolgált számomra évekkel ezelőtt egy betegem, aki az Operaház kürtöse volt. Rendkívül rossz állapotban, valószínűtlenül alacsony energiaszinttel keresett fel – két, alig kihevert szívinfarktus után. Mikor rákérdeztem, hogy egy ilyen – elvileg – örömöt adó foglalkozást űző embernél mi okozhatott infarktusokat, azt felelte: „Tudja, milyen iszonyatos stresszt jelent nekem az a félelem, hogy esetleg egy fél hanggal mást játszok, mint ami a kottában van, vagy nem pontosan lépek be?” 

 

A zene élettani hatásai a vizsgálatok szerint igen kevéssé függenek a technikai képességektől, sokkal inkább a zenész testi-lelki állapotától. Ezért is minden zenei előadónak tudatában kell lennie annak, hogy a transzcendens előadó kezében komoly gyógyító erő van, és a kiegyensúlyozott, saját konfliktusait nem a hangversenyterembe hozó zenész egyben kiváló terapeuta is lehet. Ebből az aspektusból nézve – s a gyakorlati tényeket ismerve – el lehet mondanunk, hogy egy altatódalt csecsemőjének végtelen szeretettel, de hamisan éneklő anya több energiát képes közvetíteni, mint egy híres, de szív nélkül éneklő koloratúrszoprán.

 

Hogy a hallott zene miként erősíti a csit és következésképp mennyiben járul hozzá stressz-szintünk csökkentéséhez, mindenekelőtt az előadóművészek aktuális lelkiállapotától, belső konfliktusainak mennyiségétől függ

 

Ugyancsak érdekes megfigyelése volt Diamondnak, hogy egy énekesnő például ugyanabban az operában légzési nehézségekkel küszködött, ha egy bizonyos karmester vezényelt, míg egy másik vezénylésekor ez sohasem lépett fel. Az ok természetesen a karmester frusztráltságában, stressz bénította alapállapotában volt.

 

A fenti kísérletekben szereplő zongoristák például kivétel nélkül nagy zenei tapasztalattal rendelkező, kiváló virtuózok voltak, de belső gátlásaik következtében nem voltak képesek a publikumnak átadni a zeneszerző lélekemelő impulzusait. Beethovenről azt tartják, hogy vigaszt, tartást, támaszt ad, Mozart a reménysűrűség, a tisztaság, Schubert csendet teremt, Bach békét hoz a szívbe. Ezeket a nagy zeneszerzőket joggal nevezhetjük zseniális pszichoterapeutáknak is.

 

A fenti tesztek segítségével megvilágítható annak a háttere is, hogy sokszor miért nem sugárzik át a közönségre a csodálatos üzenet. Az okok mindkét oldalon rejtőzhetnek, úgy a zenészek, karmesterek, mint a közönség részéről. Rendkívül meglepő, hogy amikor megkérnek egy zenészt, hogy gondoljon arra a lemezre, amelyen ő játszik, a teszt mindig negatív lett! Erős maradt viszont, amikor ugyanez a művész egy idegen felvételre koncentrált! Ugyanígy a zeneszerzők tesztje is gyenge volt, ha saját szerzeményükre gondoltak, és erős, ha másokéra.

 

A legtöbb esetben (!), amikor egy hivatásos zenészt megkértek, hogy gondoljon a saját hangszerére, a teszteredmény csaknem mindig „gyenge” volt! Még meglepőbb, hogy ha ezután azt mondatták vele, hogy „én szeretem a zenét”, az eredmény még gyengébb volt. Viszont ha azt mondatták velük, hogy „én nem szeretem a zenét!”, akkor a teszt erőt mutatott. Amikor a zenészeket a fellépésük előtt tesztelték, a legtöbbnél nagyon erős blokkot, disztresszt találtak, amely azt eredményezi, hogy száműzi belőlük azt a szeretetet, pozitív élményt, amelyet át kellene adniuk közönségüknek.

 

 

Ha valaki igazán nyílt szívvel gondolja azt, hogy zenéjével gyógyító hatást fog elérni, akkor az meg fog történni

 

Még bizarrabb jelenséget talált Diamond egy híres fuvolakészítő mesternél. Amikor ő egy olyan fadarabra nézett, amelyből a hangszer készül, tesztje erős volt. Ugyancsak erős volt, ha egy más által készített fuvolára nézett, viszont gyengévé vált, ha a saját készítésű hangszert tették elébe! Mindezekből a kísérletekből az tűnik ki, hogy a zenével kapcsolatban lévők nagy része egyszerűen mintha kisebbrendűségi érzésben szenvedne, és nem becsüli megfelelően a saját munkáját. Brahmsról tudjuk például, hogy nagyon sok művét semmisítette meg, mert elégedetlen volt velük. A pszichológusok szerint ennek oka a gyermekkori elégedetlenségben, a gyökerek silány voltában, vagyis leginkább az 1. csakra blokkjában keresendő. 

 

Vaughan Williams szerint „a zene alkalmassá tesz a puszta tényeken és a dolgok valódinak hitt voltán túl arra, amire a tudomány nem képes”. Ezt annak során látjuk, hogy amikor rendkívül érzékeny hangfalakat fejlesztettek ki, a hallgatók túlnyomó többsége nem tudta megkülönböztetni a technikailag sokkal fejlettebb hangfalból szóló zenét a kevésbé rafinálttól. Ugyanis a zenét úgy kellene hallgatnunk, hogy ne a technikára, az akusztikára vagy az erősítők hangzására figyeljünk – mert ez csak a bal agyféltekét foglalkoztatja –, hanem a muzsika igazi lelkére, a belőle áradó életenergiára, vagy ha operát, operettet, tánckompozíciót nézünk, akkor a mozdulatokra, a mimikára, a gesztusokra, az előadó lelkéből áradó impulzusok kiáramlására is. Ezt nevezik a „harmadik füllel való hallásnak”. Ilyenkor az egész lényünket átjárja a zene, és a testünk-lelkünk nem egyszerű mérőkészülék lesz, hanem a zene valódi üzenetét átvevő akkumulátor, örömforrást regisztráló csodaszerkezet.

 

Diamond megfigyelte egyébként azt is, hogy ezen tesztek segítségével az egyes művészek életenergiájának szintjét is meg tudták ítélni pályájuk során. Amikor egy előadóművész az „5 másodpercesek” táborába került, rövidesen komoly betegségéről, sőt haláláról szóltak a tudósítások. Voltak azonban kivételes egyéniségek, mint például a világhíres gordonkaművész, Pablo Casals (1876–1973), akinek az energiaszintje ötven évig gyakorlatilag változatlan maradt. Hasonló tulajdonságokkal rendelkezett a csodálatos német karmester és zeneszerző, Wilhelm Furtwängler (1886–1954) is.

 

 

A hangok és az akupunktúra meridiánrendszere

John Diamond intézetében egy rendkívül érdekes felfedezést tettek azzal kapcsolatban, hogy a hangok miként, milyen úton hatnak a test energetikájára, következésképp funkcióinkra.

 

Megállapításaik szerint a zenei hangok hatása attól függ, hogy két, egymástól elkülöníthető felvevőrendszerünk melyikét hozza működésbe. Az egyik ilyen rendszer természetesen a fül felfogóhálózata, a másik viszont a meridiánrendszer. Ebben a rendszerben 361 olyan hagyományos pont van, amelyet az osztrák Bischko professzor „energetikailag előnyös helyeknek” nevezett, vagyis amelyek a test és a környezet közötti finomenergetikai kapcsolatot leginkább megvalósítják. Ezeken belül is vannak olyan különleges pontok, amelyek „igazi hangreceptoroknak” bizonyultak, leginkább az 1000 hertzig terjedő tartományban. A hagyományos kínai orvoslásnak ez az energiahálózata szoros működési kapcsolatban áll vegetatív idegrendszerünkkel, és a természet valószínűleg ezen az úton is elősegítette, hogy a hangok által a környezetünkkel összhangba kerüljünk, azaz valódi finomhangolást végezzünk el.

 

Szervezetünk annál több „zeneenergiát” képes felvenni, minél kevesebb ruhában hallgatjuk a zenét

 

A két „hangfelvevő rendszerünk” létezését Diamond szellemes kísérletekkel bizonyította. A vizsgált személyeknél megállapították, hogy egy bizonyos rockzene az illetőnél energiacsökkenést okozott. Amennyiben a fülére olyan vastag fülhallgatót tettek, hogy semmit nem hallott, a teszt akkor is ugyanolyan csökkent energiaállapotot mutatott. Amidőn azonban a leginkább „rockérzékeny” meridián egyik főpontját hangszigetelő anyagból készült lemezkével letakarták, a teszt erős jellegű lett, vagyis a negatív zene nem hatott többé! Amikor a pontot fedve hagyták, de eltávolították a fülhallgatót, az eredmény ismét „gyengévé” változott. Ezáltal ékesen bizonyították, hogy a két hangfelvevő rendszerünk egymástól függetlenül is működik.

 

További érdekes, a meridiánrendszer érintettségét igazoló felfedezés volt, hogy szervezetünk annál több „zeneenergiát” képes felvenni, minél kevesebb ruhában hallgatjuk a zenét. Azokon a koncerteken, ahol elegáns ruhákba öltözötten, szorosan egymás mellett ülve voltak az emberek, az energiafelvétel kisebb volt, mint a nyári, szabadtéri előadásokon.

 

A zene és a meridiánrendszer kapcsolatáról Diamond elmeséli egy barátjának esetét, akit néhány nappal egy komoly operáció után látogatott meg a kórházban. Barátja rendkívül erős fájdalmakról panaszkodott, pulzusa percenként több mint százat vert, csak egész felületesen tudott lélegezni, rekeszmozgása szinte semmi nem volt, arcáról a félelem és fájdalom sugárzott. Diamond kiválasztotta a neki megfelelő zenét, és azt nem csak a füléhez juttatta el, hanem kis „hangvándorlókkal” olyan akupunktúrás pontokhoz vezette, amelyek a fájdalom székhelyével kapcsolatban álltak. Egy percen belül a beteg fájdalmai csaknem eltűntek, mélyen kezdett lélegezni, pulzusszáma 116/percről 76/percre csökkent, arcán az aggodalom görcsösségét életvidámság váltotta fel. Nem sokkal ezután felkelt és néhány lépést is tett. Ilyen lehet a zene hatása, amit a természeti népek vagy az ókor nagy orvosai már tudatosan alkalmaztak – például Aszklépiosz gyógyító templomában.

 

Érdekes megfigyelés volt továbbá, hogy míg a zene még fokozott erősséggel sem gyengíti nagymértékben a meridiánrendszert, a lárma – gépzúgás, fékcsikorgás stb. – már 85 decibel erősségnél is kifejezetten negatív energetikai hatású. 

 

Az üvöltő zene veszélyei más irányban észlelhetőek. A diszkókban vagy a fülhallgatóban előtörő 115-120 decibeles, a fájdalomküszöböt elérő zene bizonyosan okoz korai halláskárosodást. A forgalmas utca 80-85 decibeles zajában 95 decibel körüli erősségűre állítják az mp3-lejátszót. Egy brit kutatás szerint ezért a fiatalok 10 százaléka már halláskárosodásban szenved.

 

Az igazi életveszély azonban az egyre gyakoribb fülhallgatós zenehallgatásban van gyalogosan, biciklin vagy motorkerékpáron. Ilyenkor egyrészt nem halljuk a közlekedés többi résztvevőjét, másrészt kutatások bebizonyították, hogy olyan figyelemelvonást okoznak, amikor a legelemibb szabályokat – például piros lámpa – is elnézik az üvöltő zene rajongói. A megkérdezett fiataloknak például 10 százaléka élt már át olyan életveszélyes helyzetet, amelynek okozója a füldugós zenehallgatás volt. A gyors és erős zenét hallgató sofőrök reakcióideje pedig például 20 százalékkal is megnőhet! 

 

A zene lüktetésének, a hangok életenergiájának átadása az elmondottak alapján igazából csak akkor lehetséges, ha a zenész konfliktusoktól, hibáktól való félelem nélkül játszik. A helyzet hasonló ahhoz, ahogy egy orvosnak is csak energetikailag feltöltött, harmonikus, konfliktusmentes állapotban szabadna gyógyítania. Diamond javaslata szerint egy zenével foglalkozó előadónak félre kell tennie a hiúságot, a kizárólag a technikára való törekvést, és saját életvitelében is meg kell valósítania a pozitív gondolkodási programot. Ennek megnyilvánulásai például a következők lehetnek: „Hallgasd, milyen csodásan játszom nektek! Hallgasd, milyen csodás üzenetet adok én át nektek!” 

 

Ha valaki igazán nyílt szívvel gondolja azt, hogy zenéjével gyógyító hatást érhet el, akkor az meg fog történni. A meghatározó gondolatnak nem a saját nagyság tupírozásának kell lennie, hanem a lüktető, pozitív energia átadásának őszinte vágya. Ugyanez vonatkozik persze a hallgatóságra is. Minél több szeretetet és hálát érzek magamban az előadó és a zeneszerző irányában, annál több energiát leszek képes felvenni a saját rendszerembe.

 

Feltétlenül megszívlelendő, amit Szabolcsi Bence, a nagy zenetudós Kodály Zoltán zenéjének viszonylatában mondott: „a mérték, a teljesség és lezártság éber felelősségét (hirdeti), a képzelet és a szenvedély fellobogását és megbékülését az élet és a valóság harmóniájában…”

Dr. Simoncsics Péter
XVI. évfolyam 3. szám

Címkék: életenergia, holisztikus gyógymódok, zene, zeneterápia

Aktuális lapszámunk:
2019. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.