Új a terápiában

Emlékezem... "Szőllő"


    Szőllő a nagyanyám volt. Kisgyermekként az első információ róla a szőllő volt. Így, két l-betűvel ejtve. Zalaiasan. Ő és a szőlő a másfél-kétéves gyermek tudatában egybeolvadt, eggyé vált. Egy fogalom és egy személyiség. A Szőllő-mama. De nemcsak szőlőt hozott. Mikor milyen gyümölcs érett, cseresznyétől az almákon, szilvákon, körtéken, diókon, gesztenyéken át a dércsípte naspolyáig, vagy ahogyan errefelé mondják, „lasponyáig”, mindig hozott valamit nekünk, nekem, a városlakóknak az ő városszélétől egy kőhajításra fekvő falusi „birtokáról” és a Látó-hegyi „szőlejéről”.

     

    Mert mindennap jött, hozott frissen fejt tehéntejet. Amíg egyetemre nem kerültem Pestre, minden reggel iskolába indulás előtt ihattam egy bögre frissen fejt aznap reggeli tejet.

     

    Szőllő egyedül élt, nagyapám a háborúból nem tért vissza. Két fiát egyedül nevelte fel, taníttatta őket, felnőtté válva sem engedte el a kezüket. Igaz, fiai is szerették, segítették, amikor fizikai állapota már korlátozta mozgásában. Igazi örökmozgó volt, 45 kg körüli tevékeny, mindig adó és talán éppen ezért mindig kapó teremtménye volt az Atyának.

     

    Soha nem tanított, mégis talán tőle tanultam a legtöbbet. Emberségből, önzetlenségből,segítőkészségből. Nem faggatott, nem akart rábeszélni semmire, de ha kérdeztem valamit, röviden és félreérthetetlenül válaszolt. Ha nem tudott felelni a kérdésemre, egyszerűen csak annyit mondott: nem tudom. Volt egy jellemző eset, mely mély bölcsességére világított rá. Vett a vásárban egy tehenet. Ez az állat volt a vásárban a legsoványabb, kistőgyű és öregecske tehén. Látva az állatot, ismerősei nem győzték csóválni fejüket. Csak annyit mondtak: „Hova tette a szemét?” Fél év elteltével rá sem lehetett ismerni a kis tehenére. Naponta 20 liter tejet adott, kigömbölyödött. – Honnan tudtad, hogy érdemes megvenni ezt a tehenet – kérdeztem tőle. Csak annyit mondott, nem tudom. Csak éreztem, ahogyan rám nézett.

     

    Nagyobb fiú lettem, már egy kicsit röstelkedve említettem a nevét. Ezért egyszerűen „átkereszteltem”. Szülő lett. Szőllőből Szülő. És ma már Szülőből Emlék. És mint Emlék örökké élni fog. Azokban a Szőllőkben és Szülőkben, akik újra és újra megjelennek kék tejeskannával és kosár szőlővel az unokáknál.

     

    Mindezek az emlékek feltolulnak bennem, ahogyan rendezgetem az árvácskasorokat a sírján. És közben érzem, hogy ő nem itt van, ahol csontjai porladoznak, hanem bennem. És ahogyan szépül a sír, úgy mindig ilyenkor november elején bennem is elrendeződnek, kiegészülnek az emlék és gondolat árvácskapalánták. Ilyenkor újra összetalálkoznak a kék tejeskannát és a kosár szőlőt kezeiben szorongató Szőllő és a kócos kis unoka a kérdésével: „Mit hoztál?”

     

    Mert ő mindig hozott valamit. És én ezt soha nem tudtam igazán megköszönni, de elfelejteni sem.

    Dr. Pőcze Tibor
    XVIII. évfolyam 11. szám

      Aktuális lapszámunk:
      2019. október

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.