Új a terápiában

Mindig tudjuk, hol a helyünk

Az emberek zöme hajlamos arra, hogy problémáit racionális úton oldja meg. Ehhez szoktunk, mert így tanultuk - s állítólag "agyas" lények vagyunk. Igen ám, de egyrészt hiába gyötörjük az agyunkat olyasmivel, aminek vagy nincs, vagy csak kevés köze van az észérvekhez, másrészt pedig maga az agy is két rendszerben működik. Van egy irracionális része is, amelyet sokszor hajlamosak vagyunk háttérbe szorítani. Pedig egy sor kérdésre éppen "ő" adhatja meg a választ.


 

 

Előző lapszámunkban olyan módszer bemutatását kezdtük meg, amely éppen erre a mindentudó, ugyanakkor sok szempontból szenvtelen agyi részre apellál. Úgy is mondhatnánk, a józan irracionalitásra épít. A Magyarországon Papp Enikő nevéhez fűződő szisztéma, a rendszerfelállítás (modellálás) segítségével voltaképpen nem történik más, mint hogy az ember egészen más, de visszanézve teljesen természetes megvilágításban szemlélheti saját dolgait.

 

Legutóbb saját kapcsolati problémámat osztottam meg Enikővel, aki - a módszer sajátosságai szerint – először megoldásorientált interjút készített velem. Ekkor sok mindenre fény derült, többek között: a baráti kapcsolatom megszakadása miatti lelkifurdalásom abból adódik, hogy félek: idő előtt fordítottam hátat, s akkor nyugodnék meg igazán, ha a másik fölismerné, mindkettőnknek így a jobb. Társproblémaként még fölmerült az is, hogy a jogos mértéken felül nem kellene mások véleményére adnom, a külvilág visszajelzéseit várnom önmagam megítélését illetően. Akkor Enikő fontos dologra világított rá egyik kérdésével: húgom, aki valószínűleg ellenezné ezt a baráti „szakítást”, fontos problémaként játszik szerepet az egész ügyben.

 

Második lépésként megtörténik a tényleges modellálás, vagy ahogy szaknyelven nevezik: rendszerfelállítás. Enikő egy dobozt tesz elém, amelyben kis figurák sorakoznak; van közöttük férfi és női alak, fiatal és idősebb, intellektuális és bohém kinézetű, szőke és barna – azaz mindnyájan mások és mások, akárcsak az emberek az életben. Csakhogy az általam kiszemelt figurák mind hozzám tartoznak majd, s megjelenítik adott témám egy-egy aspektusát. Minden felállításnak megvannak a standard vetületei, alapelemei: pl. a Probléma, a Cél, az Erőforrás, az Akadály, illetve maga a kérdező, ebben az esetben én, akit Fókusznak nevezünk.

 

- Ezt a modellálást megoldhatjuk bábukkal - mondja Enikő -, úgy, mint most, akár absztrakt ábrákkal, arckifejezéseket mutató rajzokkal is. Egyébként pedig a szervezett csoportok valódi, hús-vér tagjai szokták reprezentálni az egyes elemeket, "szerepeket".

 

Megvannak tehát a felállítandó elemek (szereplők), jelen esetben a kis figurák. Elsőként az a feladatom, hogy megfelelő helyet találjak nekik az asztalon. Ez rendkívül fontos, ugyanis térbeli pozíciójuk, egymáshoz való viszonyuk sokat elárul arról: ténylegesen "mekkorának" és mifélének érzékeli őket a tudattalanom (az a bizonyos irracionális részem). Enikő föl is szólít: ne esztétikai szempontok vezéreljenek, nem szükséges, hogy kitöltse a teljes asztallapot, hanem csak úgy "érzésre" tegyem őket ide vagy oda. Addig-addig húzkodom, tologatom, teszem-veszem a figurákat, míg úgy érzem: jobb helyük már nem is lehetne. Van, amelyik hátat fordít nekem (mármint az engem jelképező bábunak), némelyek közel állállnak egymáshoz, mások igen távol, szinte körön kívül helyezkednek el. A vezető ebből már sokat megállapíthat.

 

Ekkor valami nagyon érdekes következik. Enikő megkér, sorra érintsem meg a figurákat (vagyis az Akadályt, a Célt és a többieket), s mondjam el, szerintem miféle testi érzetük és belső érzésük lehet az általam meghatározott pozíciójukban.

 

- Szándékosan nem azt kérem, hogy a gondolataikról számoljon be, hiszen azokkal csak manipulálná önmagát. A testi érzetek és az őszinte belső érzések azonban soha nem hazudnak. Ha valódi emberek "játszanak", akkor maguk mondják el ezeket a tapasztalatokat, ilyen közvetett modellálásnál viszont magát a Fókuszt kérem, helyezkedjen az egyes szereplők pozíciójába és mondja el az észlelteket.

 

Kiderül: Akadályomnak fáj a feje, Erőforrásom viszont nagyon egészségesnek érzi magát. Ezekre az érzésekre kell választ találnunk úgy, hogy újból mozgatni kezdjük őket. Egyszer csak a Problémát megjelenítő húgom közelebb kerül hozzám, majd szembe is fordul velem. Rájövök: ugyanolyan az ő erőforrása is, mint az enyém: szemüveges, bohém küllemű, középkorú férfi. Valami máris motoszkálni kezd a lelkemben.

 

Enikő szelíd irányításával (soha nem utasít, csak kérdez, de nagyon jól) ismét mozgatom az asztalon lévő figurákat, mígnem magam ismerem föl: kik az egymáshoz hasonlók, s kik azok, akiknek gyakorlatilag nincs is közük az adott helyzethez. Ezt meg is fogalmazom. Ő bólogat, mosolyog, s arra kér: a szereplők nevében mondjak valamit a szituációról. Ez nem könnyű, mert az ember gyarló, s nem szívesen szembesül egy problémás helyzettel - gyakorlatilag önmagával. Mert itt minden szereplő én magam vagyok, bár ez kezdetben nem "esik le". S szólok én, mint Akadály, beszélek, mint Cél, megnyilatkozom, mint Probléma. Ekkor már könnyebb egy kicsit. Hátradőlök, figyelem életem szereplőit, a kialakult új helyzetet, amely sokkalta egyszerűbb, mint ahogyan gondoltam. Hát persze, hiszen nem a racionalitásom, hanem az empátiám, a bölcs, tudattalan mindentudásom működik! Rájövök, mindenre tudom a választ, sőt mindig is tudtam, de amíg csak ésszel próbáltam megoldani a gondomat, sok minden a vakfoltomra esett. Valahogy úgy, mintha magam álltam volna önmagam és a fölismerés közé.

 

- A csoportban - folytatja Enikő - ez úgy történik, hogy a kezdeti pozicionálás, vagyis helyzetbe állítás, illetve a vezető intervenciói, azaz a mozgatás és beszámoltatás végén az adott téma birtokosát, azaz a klienst állítja az őt megszemélyesítő Fókusz helyébe. Ebben a helyzetben többé már nem külső megfigyelője az eseményeknek, hanem saját felállított rendszerén belül éli át a felállítás alatt kialakult új helyzetet és pontosan érzékeli a létrejött különbségeket. Finom, szinte éteri rezgésű energiákkal dolgozunk, ezért minden mozdulatnak, sóhajtásnak, kimondott szónak fontos jelentése és ereje lehet a kliens számára. A változások azok, amelyek pontosan és teljesen biztosan érzékelhetők. Ezeket azonban a Fókusz hozza létre, saját belső, tudattalan tartalmai alapján. S mikor a végéhez érünk, a Fókusz rájön arra az egyetlen igazságra, amely közel viszi őt a megoldáshoz. Csakis önmagát illető fölismerésekhez jut, mert a rendszerfelállítás mindig csak egyetlen emberről, őróla szól. Eközben a többiek, a reprezentánsok csak segítenek abban, hogy kialakulhasson egyfajta tiszta, átlátható és megnyugtató rend, ugyanakkor ki-ki saját maga számára fontos tapasztalásokat nyerhet. Úgy búcsúzom figuráimtól, hogy hangosan megköszönöm nekik mindazt, amit kaptam tőlük, majd kiléptetem őket szerepükből. Egészséges módon szétválunk, megy mindenki a maga helyére.

 

És miközben hazafelé baktatok, eszembe jut: milyen szép lenne egy olyan világban élni, ahol például egy gyermekelhelyezési procedúrában maga a gyerek "vetíthetné ki" kívánságát úgy, hogy tudattalanját segítségül híva elhelyezi anyját, apját... Vagyis inkább szülőelhelyezés történne. Minden erőszak, lelki turkálás és felnőtti okoskodás nélkül.

Niczky Emőke
XI. évfolyam 8. szám

Címkék: családfelállítás, rendszerfelállítás

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.