Új a terápiában

Szervátültetés

A donor lelkéből is kapunk egy darabot?

A modern medicina egyre több embert képes megmenteni szervátültetéssel. De eközben az is megmutatkozott, hogy a szervek cseréje, bár orvosi rutinműtétnek számít, mégis alapjaiban megrázza az ember saját magáról alkotott képét, önazonosságát, testének érzékelését.


 A szívátültetésen átesett páciensek olykor különös személyiségváltozásokról számolnak be: vajon a szív valóban a lélek lakhelye?

 

Az orvosok újra és újra megfigyelik, hogy már az allotranszplantáció (emberi szervek átültetése) gondolata is „szervfantáziákat” vált ki a legtöbb emberből. A Hannoveri Egyetem Klinikájának felmérése szerint a megkérdezettek egyharmada nem érezné magát jól, ha egy öngyilkos vagy bűnöző szervét kellene megkapniuk. A xenotranszplantáció (állatok szervének átültetése) gondolatát pedig 50 százalékuk utasítja el kategorikusan. Ezek az eredmények jól mutatják, hogy a szervátültetést egyúttal „a személyiségen végzett műtétként” fogják fel. Mindez pusztán önmagunk, lényünk elvesztésének féltése lenne? Bernhard Linke bonni neurológiaprofesszor elismeri, hogy a szervátültetés képes módosítani az immunrendszer működését, és ezt egyesek „személyiségük részének” tekintik.

 

Eddig a szervátültetésen átesett páciensek pszichéjét senki sem vizsgálta. Ugyanis a sebészet eme ágának úttörő fázisában főképp a páciens testével és a biotechnológiai problémákkal foglalkozott mindenki. Mindössze kb. öt éve foglalkoznak a klinikai vizsgálatok a páciensek műtét utáni életével. E felmérések során kiderült, hogy sok szívátültetésen átesett recipiensnek olyan furcsa érzése van, hogy a műtét után nem önmaga. Egyesek egyenesen „kettéosztott test” fantáziákról számolnak be. Brigitte Bunzel osztrák pszichológusprofesszor egy asszonyról számolt be, akinek új szíve beültetését követően olyan érzése támad, mintha mindig lett volna vele, pontosabban benne valaki más is. A Bunzel professzor által megkérdezett szívtranszplantáltak 6 százaléka olyan személyiségváltozásokról beszél, amelyeket az érintettek egyértelműen a szívátültetéssel hoznak kapcsolatba. Más tanulmányok 21-31 százalékban állapítják meg ugyanezt, de Kurt Stapenhorst német szervátültetés-kutató ezt az arányt magasabbra teszi. Ugyanis sokan nem szívesen beszélnek ezekről az  élményekről.

 

A szívátültetéseket követő személyiségváltozásokkal különösen intenzíven foglalkozott dr. Paul Pearsall amerikai kardiológus. Több mint száz átültetésen átesett beteggel készített interjút, akik úgy gondolták, hogy valamiféle kapcsolatban állnak új szívük előző, elhunyt tulajdonosával. Az általuk elmondottakat úgy ellenőrizte, hogy először a pácienseket, majd hozzátartozóikat és végül az elhunyt donorok rokonait és barátait is kikérdezte az élet fontos területeiről: táplálkozásról, szexualitásról, a foglalkozásukról. (17 esetet a Journal of Near-Death-Studies c. folyóiratban publikált.) A transzplantáltak több mint 10 százalékánál a műtét után 2-5 jellegzetes párhuzam alakult ki a donorral összehasonlítva.

 

A 8 esztendős Danielle a műtét előtt semmiféle zenei hajlamot, tehetséget nem mutatott. Azonban egy 18 éves fiú szívével együtt megkapta annak zeneszerzői tehetségét is. Egy 47 éves fizikai munkás, akinek korábban semmiféle kulturális ambíciói nem voltak, egy fiatal hegedűművész májával együtt megkapta a szerv korábbi tulajdonosának zeneszeretetét, azóta szenvedélyesen imádja a klasszikus zenét. És itt van annak a 35 éves nőnek az esete, aki egy callgirl szívét kapta meg. Elmondása szerint korábban különösebben nem érdekelte a szex. Ma szinte kielégíthetetlen, a férjét olykor sztriptízzel is hajlandó szórakoztatni. Olykor a recipiens és a donor között rendkívül intenzív hasonlóság alakul ki, mint például annál a kisfiúnál, aki egy vízbe fulladt kisgyermek szívét kapta meg, és azóta irracionális víziszonyban szenved.

 

A szív mágneses mezője 5000-szer erősebb, mint az agyé

 

Ezek az eredmények transzplantációkutatókban sok kérdést vetnek fel. Vajon mindeme változások a betegség, a műtét, az évekig fennálló pszichés feszültség, a gyógyszerek hatása, vagy valóban igaz lenne, hogy a donor egy része a recipiens testében él tovább? És ha utóbbi igaz, akkor vajon a szervek képesek emlékeket őrizni - és ha igen, hogyan adódnak át ezek?

 

Prof. Gary Schwartz (University of Arizona) szerint a rejtély kulcsa a szív. A szív az egész testben a legerősebb elektromágneses teret előállító „generátor”. A szív több mint 5000 mV áramot állít elő. Az agy ezzel szemben sokkal kevesebbet: 100-140 mV-ot. A szív energiájával egy kisebb lámpaizzót lehetne üzemeltetni. Nem kevésbé csodálatos a szív mágneses mezője, amely 5000-szer erősebb, mint az agyé. Érzékeny mágneses mérőműszerekkel még 30-40 méteres távolságból is észlelhető. Ez az energia egész szervezetünket átjárja. Ennek segítségével különféle információk juthatnak el bármely szervbe.

 

A kutató egy új tudomány, a pszicho-neurokardio- immunológia kutatási eredményeire hivatkozik. E szerint agyunk hormonjai és sejtjei az egész testben mindenütt megtalálhatók. Tehát agyunk az egész testben jelen van! Agyunk vegyi anyagai, neurotranszmitterek, hormonok, amelyek a szívben is kimutathatók, prof. Schwartz szerint azt igazolják, hogy „neurokémiai és elektrokémiai kommunikáció áll fenn a szív és az agy között, ami messze felülmúlja az eddig ismert, pusztán neurológiai kapcsolatot”.

 

A gondolatok, érzelmek, félelmek és álmok tehát nemcsak agyunkban, hanem szívünkben is zajlanak. Mindeme érzéseket Schwartz szerint a szív kódok formájában elraktározza sejtjeiben. Ez a „celluláris memória” az új szívvel átköltözik a recipiens szervezetébe. Ez azt jelenti, hogy azok a jelek, amelyeket a szív az átültetés után kibocsát, olyan információkat tartalmaznak, amelyeket korábbi tulajdonosa „a szívén viselt”.

 

Hogy valóban létezik sejtmemória, vitathatatlan. Lynn Margulis nagy nevű evolúcióbiológus a sejtek működését a „celluláris tudat” fogalmával írja le, amely  primitív formában jellemző a baktériumokra és az egysejtűekre is. A neurológiából azt is tudjuk, hogy bizonyos fájdalomélményeket idegsejtjeink „folytatnak”, ezért a fájdalmak a kiváltó ok megszűnte után is tovább létezhetnek. Ezek a fantomfájdalmak.

 

A szervdonorok tehát haláluk után egy idegen testben élnek tovább? A halál nem személyes történetünk vége? Ezekre a kérdésekre a tudomány egyelőre nem tud választ adni. De a kísérletek egyvalamit bebizonyítottak - testünk egyes sejtjei és agyunk között különleges kapcsolat áll fenn.

 

A xenotranszplantáció (állatok szervének átültetése) gondolatát a megkérdezettek fele elutasítja
 

Az INSCOM (Intelligence and Security Command) által végzett kísérletben a kísérleti személyektől fehérvérsejteket (leukociták) vettek, és azokat kémcsőbe tették. A sejtek közé szuperérzékeny szondát helyeztek, amelyet egy hazugságvizsgálóhoz csatlakoztattak. Ekkor a kísérleti személyeknek - egy másik helyiségben - erőszakos jeleneteket vetítettek le. A detektor „fokozott izgalmat” regisztrált - a kémcsőben lévő vérsejteknél! További tesztek szerint a hatás a donor és a levett sejtek között 75 méteres távolságban is fennállt - akár napokkal a vérvétel után is. Mindkét „rendszer” valamilyen titokzatos módon kapcsolatban állt egymással. És a levett sejtek mintha „emlékeztek” volna arra, honnan származnak. Legalábbis feltételezhetjük, hogy ez a kapcsolat akkor is fennáll, ha szerveket ültetnek át egy másik szervezetbe.

 

Kell-e a transzplantáltaknak attól tartaniuk, hogy a műtétjük után „kevert személyiségűvé” válnak? Számos tudós ezeket a félelmeket eltúlzottnak tartja. Az ő szemükben a titokzatos esetekre van természetes, tudományos magyarázat. Oliver Decker pszichológus szerint sok pácienssel egyszerűen elszalad a fantáziája, túlságosan sokat gondol az elhunyt szervdonorra, így egy idő után lélekben azonosul vele.

 

John Schroeder kardiológus (Stanford Medical Center) szintén egyszerű okokkal magyarázza a transzplantáltaknál megfigyelhető személyiségváltozások egy részét. A páciensek olyan gyógyszereket kapnak, amelyek megváltoztathatják ízérzékelésüket, és új étkezési szokásokat, ízlésbeli változásokat idézhetnek elő. De legfőképp, az élet visszakapásának élménye elegendő lehet ahhoz, hogy valakinek megváltozzon a gondolkodása, személyisége.

 

Kétségtelen azonban, hogy a transzplantáció pszichológiai hatásai óriásiak. Talán az orvosok és a terapeuták képesek efölött átsiklani, az érintettek azonban más helyzetben vannak, és emiatt gyakran gyötrelmes elszigeteltségtől szenvednek – mondja Elisabeth Wellendorf pszichológusnő.

 

- Mivel a külvilágot kevéssé érdekli, mi történik velük, olyan érzésük támad, mintha nem lenne normális mindaz, amit átélnek. Gyakran szégyellik magukat, ami az érzékenység kifejeződése.

 

Az is vitathatatlan, hogy a szervátültetések után felmerülő pszichés problémák a jövőben sem szűnnek majd meg. Ellenkezőleg. Ugyanis a szív-, máj-, vese- és tüdőátültetések után egy új korszak küszöbén állunk - hamarosan felvirrad a neurológiai transzplantációk kora. A kutatók, orvosok és neurológusok azon dolgoznak, hogy bámulatba ejtő módon meghódítsák a test legfontosabb szervét,az agyvelőt. Idegen agysejtek beültetésével igyekeznek gyógyítani az Alzheimer- kórt, a Parkinson- kórt, az agyvérzést, a süketséget és a vakságot. Vajon az ilyen beavatkozások után az ember még valóban önmaga marad? Annyi bizonyos, hogy az idegen szövet a befogadó agyvelőt átstrukturálja. Egyelőre fogalmunk sincs arról, vajon mindez hova vezet, milyen folyamatokat indíthat el.

 

 

Sok szívátültetésen átesett recipiensnek olyan furcsa érzése van, hogy a műtét után nem önmaga

 

Az agyi szövetek átültetésének pszichológiai következményeit egyelőre nem vizsgálták. Az eddig elvégzett néhány vizsgálat szerint azonban azt mutatja, hogy „a páciensek személyes módon igyekeznek viszonyulni a transzplantátumhoz” - mondja Georg Northoff (Harvard University Boston). Számos olyan Parkinson- törkórban szenvedő pácienssel beszélt, akiknek emberi embrionális őssejteket ültettek be az agyába. Az egyik páciens naponta meditál, hogy új sejtjei osztódjanak, növekedjenek. Egy másik páciens úgy vélte, tud svédül, mert a neki beültetett sejtek Svédországból származnak.

 

A neurotranszplantáció azonban nem csak  pszichológiai kérdéseket vet fel. Jogi problémák is felmerülhetnek. Például egy páciens, aki a műtét után gyilkosságot követ el, esetleg nem lenne büntethető. Hiszen arra hivatkozhatna, hogy az agyába beültetett idegen szövet „követte el” a bűncselekményt. És mivel nem lehetne tisztázni, vajon ez igaz-e, a „kétség esetén a vádlott javára kell dönteni” elv érvényesülhetne a bíróságon.

 

Azonban további perspektívákat is megnyithat előttünk a biokorszak. Valószínűleg készülnek majd implantátumok biotechnológiai úton módosított idegen sejtekből, sőt már elektronikus agycsipek is bekerülhetnek az emberi koponyába, hogy ott meghatározott agyi területeket stimuláljanak. Ez azt jelenti, hogy valakit szellemi vagy sport-supermanná lehet átoperálni. De vajon szabad ezt? Személyiségünk szabad kibontakoztatásának joga jelentheti-e azt, hogy agysebészeti úton „modellezhetjük”, átalakíttathatjuk magunkat? A jövőben elérhetővé válik a „szellemi szépségoperáció”?

 

Robert White amerikai idegsebész ennél sokkal tovább jutott kísérleti állataival. Majmokba nem csak agysejteket, hanem egyik testre másik fejet ültetett át. Most egy gyógyíthatatlan (rákos) betegre vár, aki kész lenne saját fejét egy agyhalott egészséges testére átültetni. Vajon ez volna az a határ, amelyet a mégoly ügyes sebésznek sem lenne szabad átlépnie?

 

A kérdések, amelyek a témával kapcsolatban felmerülnek, szédítőek. Az azonban már most is biztos: a neurotranszplantáció a szívvagy májátültetésnél sokkal nagyobb mértékben próbára teszi önmagunkról alkotott képünket - és ezzel kultúránk alapelveit. És ennek a technológiának olyan következményei lesznek, amiről egyelőre sejtelmünk sincs.

V. T.
XVII. évfolyam 5. szám

Címkék: donor, szervátültetés, transzplantáció

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.